Néprajzi értesítő, 1935 Botpárgolás.

Pásztoremberek nélkülözhetetlen eszköze a bot. Bot nélkül egy lépést sem tesz a pásztor. Kezében van, ha terel, arra támaszkodik, ha áll a legelésző jószág mellett, néha ül is rajta, de fegyverül is ezt használja. A sokféle szerep, a más-más fajtájú jószág ,a botoknak is egész seregét hozta létre, de ezzel most nem kívánunk foglalkozni, csupán azt adjuk tovább, amit a tölgyfabot párgolásáról hallottunk egy Öreg kanásztól. (Botos Imre, Tiszacsege, Kecskés puszta.)

A párgolás történhetik szabadtűzön vagy kemencében. Célja a fa héjának könyebb eltávolítása, bizonyosfokú szárítás; a szú sem eszi úgy, hajlékonyabb is lesz, meg színesebb is. Szabadtűznél nem olyan jó a párgolás, mert egyenetlenül fő a fa. Legjobb az a bot, melyet kemencében párgoltak. A párgolás akkor kész, ha a fa megfőtt, amit arról lehet megtudni, hogy a kérge néhány helyen meghasadt. Ekkor nyomban ki kell venni a kemencéből, nehogy elveszítse hajlékonyságát. A kivett fát melegében munkábafogják, ami abból áll, hogy ide-odahajtogatják — olyan hajlékony, hogy kétrét hajtható —, mire a héja 4—5 darabban leválik. A héjától megfosztott forró-meleg fát zsírral jól teleitatják, majd sürü oltottmésszel vonják be jó vastagon. Arra kell a meszezésnél ügyelni, hogy 2—3 marék mésszel a botnakvaló egész felületét bevonják. így egyenletesebb lesz a szín és a mész is könnyebben eltávolítható. Ha apránkint végzik a meszezést, fótos lesz a bot; fontos tehát, hogy egy marék mésszel minél nagyobb felületet Vonjanak be. A mész további hizlalása tetszés szerint történhetik. A zsírozásnak az a célja, hogy nehezebb, pirosabb és hajlékonyabb legyen a bot.

A mésztől viszont tartós lesz a pirosság. A mészbeágyazott bot 5—6 napig szárad, természetesen olyan helyen (hodályban a gaz alatt, vagy földbetemetve), ahol hüvös-száradást kap a fa. 5—6 nap elmultával előszedik, lefejtik róla a meszet és botot vágnak belőle. Rendszerint kétfélét: rövid- és hosszú-botot. A rövid szolgál terelésre, a hosszút, amely úgy szép, ha csecsig ér, parádéba használja a pásztor. A parádésbotnak olykor dísze is van, egy sukknyi hosszúságban kiverik, mint a karikás nyelét. A hajító vagy terelőbot nincs díszítve, de annál több gondot fordítanak arra, hogy egyenes ne legyen, mert ha egyenes, nem megy olyan messze, ritkán talál, s ha talál, véggel éri az állatot. A hajítóbot kötésig ér. Tölgyfabotot leginkább kanászok és gulyások használnak. A juhász hosszú, állig érő somfakampót visel, a csikós meg ritkán alkalmaz botot, az ő szerszáma kizárólagosan a karikás, azzal terel. A juh és a ló igen kényes, könnyen csontja törik, ha megütik, azért is nem használ a juhász és csikós hajítóbotot.

A botpárgolásnak leginkább kanászok a mesterei. A kanász ugyanis makkoltatás végett fölkereste a tölgyeseket s ott alkalma nyílt erre a mesterségre. De a csikósok és gulyások is párgolnak tölgyfabotot, ezek azonban nem igen szokták zsírozni és meszezni a fát, hanem a hídlásba tették érlelni. A kellő pirosra érett fát azután vízben való áztatással fosztották meg kellemetlen szagától. (A botpárgolásnak ezt a módját írja le Ecsedi: A Hortobágy puszta és élete, 209. 1.) A juhász parádéba is a kampót — a díszesebbet — viszi, a csikósok sem igen használják a hosszú-botot, ha van botjuk, az legtöbbször rövid, egyenes, fejes bot, amit lóháton is hordanak olyképen, hogy a bot fejére zsineget hurkolnak. A zsineg végét a szűr elején a jobboldali csatba kötik, átalvetik a jobbvállon úgy, hogy a bot a ló baloldalán lóg, mint a kard.

Ecsedi: A Hortobágy puszta és élete

A pásztor embernek elválaszthatatlan útitársa mégis nem az ostor, hanem a bot, amelyet magától soha sem hagy messze. Különböző alkalmakkor, foglalkozásához mérten különböző helyzetben visel. A bot szintén ősi szerszám, egyidős az emberrel. Fegyverül szolgált neki úgy a múltban, mint a jelenben. Magyar nevét Miklosich homályos eredetűnek tartja, addig Vámbéry a legnagyobb határozottsággal a csagataj, but-ak = ág szóból származtatja. A Hortobágyon a különböző fajtájú állatot őrző pásztor különböző fajú botot hord. A csikós, gulyás vastag, kerekfejü, a kondás vékonyabb, de bunkós és végén a derekától szelíden hajló görbebotot, a juhász kampót hord.

A csikós, gulyás, kondás botja árva tőgyfá-ból készül, úgy, hogy a kivágott tölgyfát szalma-tűzön vagy a kemencében fűtik, vagyis melegítik, mikor átmelegedett, a héja leválik, szálkáját leszedik, megtakarítják és kész a bot; ha még szép piros színt is akarnak neki adni, ganéba, vagy hídlás [az —istálló deszkapadozata, amely a trágyalét tároló gödröt fedi be. ] alá teszik és itt érelik, mikor kellő piros lett, a vályúban vízben áztatják, hogy a szaga hadd menjen el.

Árvatölgy, árva tölgybot és orva tölgyhajtás (növ.), Békésvármegyében a mocsártölgy (Quercus Robur L.) fiatal fájának vagy tősarjadékának népies neve, hajlékony vesszejéből bot készülAz Á. leggyakrabban sarju hajtás, s a neve, úgy látszik, onnan ered, hogy az anyatörzs kivágatása után, mintegy anya nélkül sarjadzott ki. Az Á. mindig csak fiatal tölgy vagyis csemete, vagy tőhajtás. Azt is mondják, azért árva tölgy, mert a levelét őszkor lehullatja. Itt t. i. némely fajta tölgy (Quercus hiemalis Stev.), a koronafa, valamint a gyümölcsfák is levelöket télen át gyakran soká fentartják. [Forrás: A Pallas nagy lexikona]

Ezt a pácolást szükségesnek tartják azért is, mert a fa jobban ellentáll a hasadásnak. A gulyásé a legvastagabb, legnagyobb bunkós és görcsös, a csikósé vékonyabb, a kondásé legvékonyabb s ő foglalkozásához képest meg is görbíti. Oka az, hogy a bottal hajítva üti a jószágot a pásztor, a tehén, ökör oldalbordája csak kibírja a súlyos ütést, a ló már kevésbé, ezért itt mérsékelni kell, a disznó már nagyon kényes természetű és csintalan s minden oldalbordája betörhetne, ha a haragos kondás méltó haragjában úgy találná megütni a disznót, hogy a bot végével érné a horpaszát. A sok szerencsétlenség arra tanítá a kondást, hogy botját meggörbítse s úgy ki van zárva, hogy ügyes kézből végével találná a bot a jószágot. A juhász botja somfából van s végén kampó vagy kompó van rézből, vagy vasból. E görbe szerszám arra való, hogy e horogalakú eszközzel a juhász azt a juhot fogja ki, amelyiket akarja. Nem kell más, mint a hátulsó lábába akasztja a kampót, ez a horgasinába, vagy a körmében megakad és a juh rögtön lefekszik. A kampó falusi kovács munka, jellegzetes kígyó, vagy tulipán alakja van. A botot a gulyás vagy a szűr alá fogj a bal kezébe vagy hóna alá úgy, hogy a szűr középhasítékán kis része ki ér. Vagy derékon súlyban viszi, vagy vállához támasztva riasztgatja vele a jószágot. Különleges viseletét csak a csikós tüntet fel. ő ugyanis ha nyerge van, a nyeregkápába viseli, ha nincs nyerge, csak priccse, akkor a jobb szűr-rózsához, vagy bundaszíjhoz egy szíjat hurkol és ebbe dugja botját, átveti a balvállán úgy, hogy a bot feje az ő vállánál a karikában van, a végét a ló gerince tartja s a bot a hátán karabély módra fekszik, innen rántja elő, ha valamelyik lóra megharagszik. Ha leszáll a lóról, a bot nem marad többé a hátán, hanem a karikába húzva előre veszi és kezében a gúnya alatt közönségesen hordja. A pásztorok, legutoljára a kondások, régen hosszú nyelű baltával jártak. A ragadozók ellen védekeztek vele, nyelét is a karikás nyeléhez hasonlóan rakták ki. E balta Bredetzky szerint hosszú nyélre erősített kicsiny szerszám, melyet védelemre és támadásra használtak és szükség esetén félelmetes fegyver ember és állat ellep.