A Herkules újság 1884-es részében jelent meg egy kis cikk, melyben a szerző, Porzsolt Lajos a botvívásról ír. Ez a cikk valószínűleg a korábban megjelent, hosszabb cikk egy előzetese. Mozgásanyagát, hivatkozásait tekintve jó eséllyel a francia Joinville katonai akadémián oktatott hosszúbot (baton) anyagot írja le.

A bottal csak úgy «találomra» ütni, illetőleg a kéznek a testtörzstől való nagyobb eltávolításával úgy ütni, hogy az önvédés csupán ezen ütés hatásában kerestessék: ez pusztán verekedés.

De ütni olyképen, hogy ütésünk pillanatában ne legyen testünk egészen védtelenül (födetlenül), oda tartva ellenfelünk botja elé, valamint ütni oly módon, hogy ez által ellenfelünk ne tétessék harczképtelenué, hanem csak erős védekezésre vagy visszahúzódásra kényszerittessék: ez e botvívás.
Bottal verekedni heveskedésből és bosszúból dicstelen és lealacsonyító viaskodás, mert csak állattal szemben lehet az félelmetes fegyver. Embereknek komoly támadásai és védekezései egymás ellenében sokkal hatásosabb fegyvert igényelnek, mint botot. Nem kell semmi szúró, vágó vagy épen lövő fegyvert állítani szembe a bottal, mérkőzik azzal az arasznyi hosszú piczinke ólmos gombú «zsebbuzogány» is, az érczből készült «öklöző gyűrű», sőt sokaknál a puszta ököl is. Az angol elveti súlyos és szeges végű útazó botját, midőn erélyes küzdelemre szorítják, ököllel harczol az ellenfél durungja ellenében is. A franczia szintén elveti komoly esetekben botját és helyette fürgén bírókra kel, vagy lábbal való ütéseivel és rúgásaival teszi magát félelmetessé (Savate, chausson). A bottal viaskodónak fürgeséggel, ugrásokkal kell ellensúlyoznia a bot azon hátrányát, hogy egész közelről legfeljebb csak arra használható, hogy átölelve az ellenfelet, a bottal annak derekát könnyebben magához húzhassa («betörhesse») és igy hanyat dönthesse. Ezen czélra pedig egy darab kő alkalmasabb. (A hegyes vidékek lakói között és különösen az oláhoknál a baltával
verekedő parasztok is, ha ellenfelükre ütést nem mérhetnek a közeliét miatt, akkor azt rendesen átölelve a balta fokát, sőt gyakran az élét is annak derekába szorítják). Bottal verekedni  közéletnek különleges eseteiben, tehát csak viszonylagosan czélra vezető, vagy a bottal viaskodó legyen a botforgatásban kiváló ügyességű, vagy az ellenfél gyakorlatlan a közvetlen testi mérkőzésben.

Természetesen bot alatt csak botot értve, nem pedig buzogányt, suhángot, kapanyelet vagy asztallábat, a melyekkel egy ütés kész győzelem.
A bottal vívásnak nem lehet tehát azon értéket tulajdonítani, mintha annak elsajátításával magunknak a közéletben egy hatalmas védelmi és támadó eszközt nyernénk. Tehát nem verekedési tehetségfejlesztés czélja a botvívásnak. A botvívás benső értéke az, hogy testi erőt és ügyességet nyerünk általa, külső haszna pedig az, hogy esetleg szintén bottal támadó 2—3 «verekedő» ellenfelét, vagy esetleg egy egész falu kutyáit magunktól távol tartathatjuk.

Ezen haszon mellett még felette mulattató is a botvívás, még ha ellenfél nélkül egymagára maga forgatja is a botot valaki. Sok oly neme van a botvívásnak, mely már nem is annyira vívás, mint csupán bottal körzés botforgatás és mégis épen ezek képezik a botvívásnak alapját, előgyakorlatát és művészi betetőzését.
A mit a beduin a puskájával, a jongleur a sétapálczájával, a karddal viaskodó a kardjával végbe visz, mindazt cselekszi az ügyes botvívó a botjával. Az ennyire képzett botvívónak munkája és játéka oly szép, oly kellemes látványt nyújt, hogy csodálkoznunk kell azon, miért nem gyakoroltatik általában minden testedző testületben a felnőttek között.

A bot vívás élőgyakorlatai egy kézzel és pedig felváltva jobb és ballal végeztetnek, először egyedül külön, azután egymással szembe, de távol állva. A bot miudenkinek legalkalmasabb hoszszúságú, ha a földtől saját ajkáig ér, de a rendes vívásnál egyik oly hosszú mint a másik. Kezdetben fehér fenyőfából, utóbb fűz — vörösfenyő, — majd akáczfából legyen faragva a bot, simán gömbölyűén, mindenütt egyformán 3—5 cm, vastagságban. A rendes vívásnál szívós de könnyebb fajta bot czélszerű, a rövidebb, súlyosabb kemény fa botok inkább a «forgatásra», a magányosan végzendő mű-botgyakorlatokra alkalmasabbak. A körzésekhez és vágásokhoz emelt kartartásból kell kiindulni és helyben terpeszállást kell felvenni, a bot feldobálásához és elkapásához előre lépő állást. De mihelyt a karokkal az előgyakorlatok már meglehetősen végeztetnek, azonnal elő kell venni a lábakkal végzendőket is, minők a helyből kilépések, tovább lépkedések, fordulatok, szökdelések, fordulatokkal szökdelések és a különféle törzshajlások, fordítások. Ha már ez is jól megy, akkor a lábgyakorlatokkal egy időben kell végezni a kargyakorlatokat.

Különben álljon itt rövid összevonásban egy kis ismertetése annak, minő módon sajátítható el legkönnyebben a vívásra alkalmas bottal való bánás:

  1.  A kezdő, a mint a botot egyik kezébe veszi, végezzen azzal nyújtott karral és különféle kéztartással mindenféle irányban botemeléseket lassan, majd botlenditéseket gyorsan a fej fölé függélyes helyzetbe és vissza. Közben mindig nyugodtan álljon terpeszállásban. Kéz a botot az egyik végénél kissé beljebb fogja.
  2. Emeltessék fel a bot függélyesen álló tartáshoz, úgy, hogy a kar oldalt kinyújtva vállmagasságban legyen. Ezen tartásban maradjon a kar mig a kézcsuklónak ide o hajlitgatásával a botot le kell vezetni vizszintes, majd függő tartáshoz és vissza felemelni újból, mindenféle irányban.
  3. Szintén oldalt vagy elől, vállmagasságig emelt kartartásban, tétessék a kézfejjel körzés (u. n. «csuklókörzés») minden kigondolható módon. Ennek következtében a botnak szabad vége a levegőben hol kis köröket fog leírni, hol nagy köröket, hol a test előtt, hol mögötte v. oldalt. Az ilyen körzések igen erősítik a kézcsuklót, ez pedig igen kívánatos a botvívásnál. Ha a bot épen közepén fogatik meg és tétetnek így csukló körzések, a bot két vége által egyszerre két kör iratik a levegőbe, ezt pedig kellemes nézni is, a mennyiben a körök változtatásával 8-as alak— egyirányúvá tételével pedig kerék-alak iratik le.
  4. A fent említett kézcsukló körzések hajlított kartartással is végeztessenek olyképen, hogy a vállhoz emelt kézfej a körzések alatt is a váll közelében maradjon. Az ezen fajta körzések a lehető legtöbbször gyakoroltassanak, mert ezek már nem csupán elő, — hanem alapgyakorlatok is egyszersmind a botvíváshoz. Minden egyes külön irányú körzésnek megvan a maga külön jelentősége. így például a test előtt fölülről balra levágódó körív czélja először fedni testünk mellső részét, másodszor pedig az ellenfélnek felénk, illetőleg testünknek jobb alsó vagy bal felső része felé irányzott ütését ellencsapással visszaverni. így védi a hát mögötti körzés testünk hátsó részét stb. Tehát az olyan botkörzések, melyeknél a kar egyszer felvett helyzetét megtartja és csak a kézcsukló és ’az alkar végez körzéseket, védelmi körzéseknek mondjuk.
  5. Karvágással körzések azok, melyeknél nem csupán a kézfej vagy a kéz és alkar, hanem a felkar is körben mozog. Az ilyen fajta körzések neveztetnek támadási körzéseknek, a mennyiben ezek czélja már nem a test fedése, hanem az ellenfélhez közelebb vagy reá suhintás. Sajátsága ezen körzéseknek az, hogy a bottal erőteljesen kell vágni azon hely felé, a hol az ellenfél áll, míg a kör ellenkező pontján a bot csak lassan vezettetik, vagy épen nem is vezettetik körbe, hanem esetleg már a fél körív után ismét vissza vágódik az iménti nyomán, de azzal ellenkező irányban. Félkörű körzések karvágással, tehát már a rendes botvívásnak képezik anyagát, csak. hogy itt az előgyakorlatok során csak egy kézzel kell ezt végrehajtandó. Tekintve azt, hogy a bottal sokkal erőteljesebben kell sújtani, mint a karddal, hogy tehát pusztán kézcsukló erővel nehezen lehet támadni kellőleg, ezen okból a karvágások begyakorlása okvetlen szükséges.
  6. Vízszintes köríveket írni le a fej fölött azon kartartásból kell, melynél a kézfej szüntelen a fej fölött tartatik. Ezen fejfölötti körzés szintén kiváló fontosságú, mert az ily gyors körzéssel nemcsak hogy védjük fejünket az ellenfél ütése elől, hanem egyszersmind támadva ütéseket is mérhetünk, ha a köröket a fej fölött haránt végezzük, vagy ha kissé leguggolunk, hogy a bot vége elől érinthesse ellenfelünket.

Ezen előgyakorlatoknak helyben állva, helyes végzése után veendők elő a lábbal és testtörzszseli gyakorlatok önmagukban, majd összetételben a kargyakorlatokkal. Csak mindezek után következzék a valódi botvívás, a midőn a mesterrel vagy társsal szemben állva, már fel kell tenni a rendes fej-, mell- és lábvédő készleteket és fel kell húzni a jól kitömött keztyűket is.